Címkék

, , ,

Tudom már, mi idegesít a britpopban, a britpop befolyásolta gitárzenekarokban. A visszafojtottság. Az, hogy ha igazi elementális erőket szabadítanának el, akkor is beleburkolják ebbe a tánczenei glancba, mint valami szirupba, ami minden érzelmet és energiát letompít, ott van ez a klubban táncoló bodros fürtű indie gyerekek összecsücsörített ajkában és az ütemet pedagógiai szimbolikájú felemelt mutatóujjal, spicces spéttel követésben. Kontrolláltak vagyunk, a legégetőbb tűzről is hűvösen énekelünk, a legsötétebb rémálmunk is ajkbiggyesztett fanyarságként jön ki rajtunk, és rendkívüli (persze visszafojtott) élvezetet lelünk mindebben. Így a hajban a kóc is mesterkélt, a fameren a szakadás is modoros, hát persze.

Valamikor a Franz Ferdinand első lemeze után uralkodott el rajtam az érzés, hogy minden egyes évben jön valami “ünnepelt” banda a brit médiából, egyszer úgy hívják Maccabees, máskor Two Door Cinema Club, a Recorder és a Lángoló úgy esik hasra mintha kötelező lenne, és mindig mintha ugyanarról a lemezről ugyanazokat a modoros kacatokat hallanám, amik azért idegesítőek, mert érződik, hogy lehetnének jók is? Az Arctic Monkeys azért lett és maradt a kedvenceim egyike, mert a View From The Afternoon veszettsége vagy a 505 lírája és az első két album utáni összes, nem túl vagabund stíluskanyar alatt sem vesztette el az őszinteséget, mintha kizárólag Alex Turner lenne képes arra, hogy frankón kitépje a szívét és földhözbassza, pedig innen indulna az egész – és egyébként úgy, hogy az I Bet You Look Good On The Dancefloor meg totálisan arról a kontrollált energiáról, az ujjbillegtetős bulikról szól, amiről az első bekezdése ennek a posztnak, és arra aztán tényleg hatalmas kéjjel mondja el minden sznob zenei újságíró, hogy “tökéletes pop” – és mégis kurvajó szám.

Namost, a Cage The Elephant, az pontosan ugyanez a szar, és mégis tetszik. Talán a gitársoundra rakódott, az NME-hype-hoz szükségesnél már kicsit nagyobb rétegű kosz miatt.

 

Advertisements