Címkék

, , ,

Az anyósülés kissé hátra volt döntve, úgy néztem a sápadt utcai lámpáktól megvilágított szélvédőn koppanó monoton és vigasztalhatatlan eső cseppjeinek minimalista és mégis bonyolult táncát. Hideg volt, nagyon, de nem volt kedvem feltekerni a résnyire nyílt ablakot, ahol a rosszarcú feketeségbe szivárgott ki a rezzenéstelen ajkaim közül lassan kibuggyanó füst.

Jegesen csikordult a hangja, mintha a kinti, reménytelen januári éjszaka narrátora lenne:

Tudod, idén elkezdődik. A sorsotok rendkívül egyszerűen alakul majd: sokan közületek tovább agonizálnak ebben a technopurgatóriumban, a lassú, de elkerülhetetlen lelki és testi pusztulás felé. Ők lesznek legtöbben. Mások hősiesen mennek el, fényes csíkot húzva csapódnak be, nemes célért buknak el, lázadnak, ordítanak, körülveszik őket, és csendben lehúzzák a hideg, olajos folyóvíz mélyére. És lesznek, akik megértik, megkeresik egymást, csendben cselekszenek, ridegen szabotálnak, tömeget sokkolnak és rezíliens hálózatokba húzódnak vissza ha figyel az ég, ősi szakértelmeket gyakorolnak, és újra felfedezik a kommunikációt.

 

 

I know the pieces fit cause I watched them tumble down
No fault, none to blame it doesn’t mean I don’t desire to
Point the finger, blame the other, watch the temple topple over
To bring the pieces back together, rediscover communication

 

 

 

 

 

 

Advertisements